Karácsonyi csoda: a delfin, a kutya és az angyal

Évekkel ezelőtt, azon a bizonyos karácsonyi reggelen, kötelességemnek érzetem, mint lelkiismeretes állatvédő, hogy a kétségbeesett hívásra mindent hátrahagyva rohanjak a tengerpartra. A tengerparti parkoló felé loholtam, ahol a főnököm, Jordi és a kollegám már vártak rám. Jordi tudatta velem, hogy a felszólítás szerint egy kis gömbölyűfejű-delfint vettett partra a víz. Ahogy a delfin felé rohantunk, próbáltam Jordival lépést tartani.

A szívem is elszorult, amikor megláttam a csillogó, öt és fél méteres állatot a homokon heverni, levegőért kapkodva. Karácsony reggele volt, ezért a parton szinte senki sem volt rajtunk kívül, de szerencsére néhányan mégis  arra vetődtek. Jordi és egy másik állatmentő rögtön bevonta ezeket a bámészkodókat is a mentőakciónkba. Egész reggel azon fáradoztunk, hogy a delfin köré egy sáncot ássunk, így legalább a hasát érték a hullámok. A delfin mindössze egyszer „szólalt meg”, és gyönyörű, bánatos hangja könnyeket csalt a szemembe. Szinte olyan volt, mintha köszönetet mondana azért, hogy megpróbáljuk megmenteni.

Valahogy csak sikerült a delfin alá egy ponyvát teríteni és kemény csapatmunkával a ponyvát a delfinnel együtt hullámok közé tolni. Csak hatalmas erőfeszítéssel tudtuk megakadályozni, hogy a delfin ismét partra ne vetődjön, és sajnos kevesen is voltunk. Két keserves órán át küzdöttünk a hullámok és az állat kétségbeesett vergődése ellen. Már úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, és az egyre rémültebb óriásdelfin már sosem kerül vissza a mély vízbe.

A kezem remegni kezdett a fáradságtól, és a rájuk nehezedő súlytól, amikor visszanéztem a partra, hogy erőt gyűjtsek. Ekkor pillantottam meg a szitáló tengervíz-permet ködén át egy fehér vászonruhát viselő férfit, aki keresztbe tett lábbal ült egy napozóágyon. A ruháján visszatükröződő napfény aranyló glóriával övezte testét, és szinte áttetszőnek tűnt az élénkzöld tenger mellett. Különös volt az, ahogyan a férfi a küzdelmünket figyelte, miközben az ölében üldögélő apró drótszőrű terriert simogatta.

A parányi négylábú egy Karácsonyi szalagot viselt kávébarna nyaka körül. A látványtól megbűvölten teljesen megfeledkeztem a kétségbeesett harcról, ami a hátam mögött folyt és a mosolygó fehér ruhás férfi szemébe néztem. Ebben a pillanatban egy belső hang azt súgta, hogy minden rendben lesz. A férfi is biztatóan mosolygott, ahogy kutyáját ölelve felállt, mintegy megerősítve azt, amit hallottam. A kutyus, aki eddig a gazdáját bámulta, most felém fordította a tekintetét, majd egy hangos vakkantással leugrott gazdája öléből  és rohanni kezdett felém és a vergődő delfin felé.

Nem volt időm eltűnődni azon, hogy a férfi és kutyája miért figyelték idáig olyan nyugodtan az eléjük táruló élethalál harcot, ahogy azon sem volt időm töprengeni, hogy mit akar az az apró kiskutya, amelyik felém rohan. Ez volt az pillanat, amikor az ár ledöntött az amúgy is remegő lábaimról, és én elengedtem a ponyvát, amin a delfint vontattuk. A delfin előre dőlt és lecsúszott a ponyváról.

Ami ezek után történt az maga volt a csoda: a zöld és vörös  szalagot viselő apró terrier egyenesen a rémült, vergődő delfin elé úszott. Az önkéntesek, akik kétségbeesetten próbálták visszanyerni egyensúlyukat a delfin szabadulása után, szintén észrevették az úszó ebet és mindenki ugyanúgy meg volt lepődve, mint én. Mindenki mozdulatlanul figyelte mi lesz a kutya és a delfin sorsa. Az eb , aki most már kevesebb mit egy karnyújtásnyira volt a delfintől, egyetlen vakkantást hallatott, és az öböl kijárata felé fordította a farkát. A delfin mintha megértette volna a jelzést, és egy hatalmas farkcsapással a mutatott irányba fordult és a kiskutyát követve a mély víz felé lökte el magát. Mikor már szabadon úszhatott, egy búcsúzó vízsugarat lövellt ki, majd lassan az úszó kiskutya nyomába eredt. A különös páros a holtfáradt önkéntesek és hivatásos állatvédők szeme láttára úsztak ki az öböl sziklás kijáratán át a nyílt vizek felé. Mosolyogva fordultam vissza, hogy köszönetet mondjak a parányi hős gazdájának, de a fehérruhás férfi már nem volt a napozóágyon.

Máig nem tudom, hogy mi történt azzal a csodálatos kiskutyával, de gyakran arra gondolok, hogy a kutya gazdája azért tűnt el olyan hirtelen, mert csak lélekben volt jelen. Szeretném azt hinni, hogy a fehér ruhás férfi nem volt földi lény, inkább egy Mennyből küldött angyal volt, aki azt az apró kutyust irányította, és azon az őrült karácsonyi reggelen megmentette egy teremtmény életét. A történtek után megvilágosodtam és most már tudatosabban járok a világban, és hiszem, hogy van valaki, aki vigyáz minden teremtményére. Megnyugvásra leltem az új, megerősödött hitemben, és hiszem, hogy léteznek angyalok, nemcsak fehér ruhás férfiak alakjában, hanem apró, barna terrierek és olyan önfeláldozó emberek személyében is, akik karácsony reggelén is ott teremnek, ha szükség van rájuk. De ami a legfontosabb, attól a naptól kezdve valóban hiszem, hogy vannak csodák és hogy ezek bármikor megtörténhetnek, nemcsak Karácsonykor.