A rómaiak édesvízi és tengeri halakat is szaporítottak. Kiváló szakértői voltak a haltenyésztésnek, megtermékenyített halikrát szállítottak és valószínűleg ugyanígy lefejték a halikrát a külső megtermékenyítéshez, ahogy azt a modern halszaporítókban is teszik.

A kínaiak több mint 4500 éve már halastavakat építettek dísz-aranyhalaik számára. A vadon élő aranyhal barna, de a távol-keleti halrajongók i. e. 350 tájára piros változatokat is kitenyésztettek. Kedvenceiket a selyemhernyó-tenyészetek melléktermékeivel etették. Napjainkban sok trópusi halfajt tartanak fűtött akváriumokban. Bizonyos ritka halakért így például a Malawi-tóban élő, ékszerhez hasonló bölcsőszájú halakért igen sok pénzt hajlandók megadni az akvaristák. Ez befolyásolja a vadon élő halállomány összetételét. Sajnos sok csontoshal a kihalás szélére került. Még az olyan elterjedt faj is vészjóslóan megritkult, mint a hering, amelyet a XIX. században milliószámra halásztak. Némely vizekben a heringet védetté kellett nyilvánítani.

Ha a halállománnyal okosan gazdálkodunk, akkor nemcsak a halásztársadalom megélhetése marad biztos szerte a világon, hanem ennek a könnyen hozzáférhető, nagy fehérjetartalmú élelemforrásnak sem leszünk szűkében. A halászok többségének azonban a gyors haszonszerzés fontosabb, mint a tengerek biológiai egyensúlya és a fenntartható haszon. Ezzel a rövidlátó gondolkodásmóddal szakítani kell. A modern technika segítségével akár üresre is használhatnánk a tengereket. Ha azonban azt akarjuk, hogy gyermekeink, unokáink is halászhassanak és ehessenek tengeri halakat, akkor legfőbb ideje, hogy szigorú nemzetközi egyezményeket alkossunk a halállomány védelmében!

Forrás: A tudás fája