Szabadon engedtek egy mentett hódot Kismarosnál - így élhet ezután

Az észak-amerikai vagy kanadai és az európai vagy közönséges hód nagyon hasonló külsejű állatfajok. A legtöbb rágcsálónál termetesebbek, viszonylag kis fejüket sűrű, sötétbarna szőrzet borítja, testük zömök. Bundájuk – miként többnyire vízben élő emlősöké általában – kétféle szőrből áll: a tömött, rövid pehelyszőrök hőszigetelő, a hosszabb fedőszőrök védő- és álcázó réteget alkotnak. Lábaik rövidek, és mind a mellsőkön, mind a hátsókon öt – erős karomban végződő – ujj van. A hátsó lábak az erőteljesebbek. Ezeken, az ujjak között úszóhártya feszül, amely a vízi életmódról árulkodik. Érdekesen alakult k a hátsó lábakon a második ujj: kettős karom van rajta. Az állat ezt az ujját „kaparóként" szőrzete tisztítására használja. A hódok farka meglehetősen elüt más rágcsálóétól: lapos, széles, bőrszerű pikkelyek fedik, a vége tompán lekerekített. A hódok helyváltoztatás közben evező- és kormánylapátként alkalmazzák.

A vörös hódmókus közepes termetű rágcsáló, a valódi hódoknál jóval kisebb. Teste kerekded, köpcös, feje széles, eléggé lapos. Puha, barnásszürke bundáján a füle tövénél jellegzetes fehér folt található. Farka tömpe, mellső és hátsó lába rövid, öt-öt ujj van rajtuk. Erős karmai az ásásbans segítik.

Építőmesterek

A valódi hódok mindig vízközelben – rendszerint patakok és kisebb tavak mellett – tanyáznak, ahol általában gondosan kidolgozott, kúp alakú lakhelyet, úgynevezett hódvárat építenek. Először víz alatti üreget ásnak – többnyire a part oldalfalába -, és agyagból, kövekből „alapozást raknak köré.

Erre további rögökkel és kövekkel vegyesen gallyakat halmoznak, amíg az építmény jóval a víz fölé emelkedik. Egyetlen belső lakókamrát vájnak bele a vízszint fölötti részbe, a belső falak akár az egyméteres vastagságot is elérhetik. A rejtekhelyhez legalább egy víz alatti bejáróalagút vezet. A hódváron kívül rendkívül jól használható gátakat és csatornákat is készítenek. A gátak anyaga szintén sár, kő és rőzse, de vastag ágakat, sőt egész fatörzseket is felhasználnak.

Ezek a gátak rendszerint duzzasztóművek, egyrészt magasan tartják a vízszintet a csatornákban – amelyeken a hódok farönköket úsztatnak a tóba -, másrészt biztosítják, hogy a hódvárat állandóan víz vegye körül, így védik a ragadozók támadásaitól. A vörös hódmókust lakóhelyén, Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén „hegyi hódnak" nevezik, pedig ritkán él nagy magasságban. Igaz, hogy a tengerszint felett egészen 2200 méterig előfordul, de gyakoribb alacsonyabb szinteken, ahol a tűlevelű erdőket és más sűrűn benőtt, fás terepeket kedveli. Gyakran fordul elő patakok közelében vagy nagyon ingoványos területeken.

A vörös hódmókus mozgáskörzete egészen kicsiny, ezen belül, közvetlenül a földfelszín alatt helyezkedik el a mesterien kialakított odú. Az állat a növényi anyagokkal bélelt, jókora költőkamrát alagútrendszerrel veszi körül. Némelyik járat raktárfülkékbe vezet, mások vakon végződnek és ürülék lerakására szolgálnak.

Éjszakázók

Mindhárom faj főként éjszaka aktív, bár téli álmot egyikük sem alszik, telente kevésbé mozgékonyak. A valódi hódok kétségkívül leginkább a vízben érzik otthon magukat, ahol bámulatos fürgeséggel úsznak és buknak alá. A szárazföldön lassan, esetlenül mozognak, és látszik rajtuk, hogy állandóan éberen figyelnek a veszélyekre. A vörös hódmókus is tud úszni, de inkább a szárazon tartózkodik. A fákon 6-7 méter magasra is felmászik, hogy kisebb ágakat harapdáljon le.

Így készül a hódvár:

Növényi koszt

A valódi hódok és a vörös hódmókusok egyaránt növényevők, étrendjük az adott idényben rendelkezésre álló táplálék szerint változik. Ősszel, télen az észak-amerikai és európai hód lombhullató fák kérgét és gallyait rágcsálja, tavasszal meg nyáron általában rákap a levelekre, lágyszárúak gyökereire és zsenge hajtásaira – kedvenc csemegéje a tavirózsa.

A hódok egyaránt szívesen fogyasztják a nyár-, a fűz- és az égerfa kérgét. A fás táplálékot ugyanazzal a módszerrel szerzik be, ahogy az építőanyagként használt rönköket döntik ki – alsó metszőfogaikkal elfarigcsálják a törzseket, fölső fogsorukat emelőként alkalmazzák. Ezek a tekintélyes méretű vésők gyorsan kopnak, de folyamatosan utána nőnek.

A vörös hódmókus leginkább a páfrányt kedveli, de fogyaszt gallyakat, fakérget és fűféléket is. A valódi hódok víz alá süllyesztik téli tartalékukat, itt a hidegben nem rothad el, és jobban megőrzi tápértékét. Hasonló hatású a hódmókus rejtekhelyén kialakított raktárfülkék vízpárával telített levegője is.

Családi élet

A valódi hódok családi telepekben élnek, ezekbe általában a két kifejlett egyed – egy életre párba állt hím és nőstény -, valamint kicsinyeik tartoznak. A család tagjai végbélmirigyeik illatanyagával megjelölik felségterületüket. Figyelmeztetésként farkukkal paskolják a vizet, és különféle hangjelzéseket is adnak.

Rágcsálókhoz képest mindhárom faj szokatlanul kevéssé szapora – évente mindössze egyetlen almot vet. A valódi hódok január-februárban párzanak, ezt 100-110 napos vemhesség követi. Bár egy alom 9 kölyökből is állhat, gyakoribb a négyes-ötös létszám. A kicsit nyitott szemmel jönnek világra. Testüket szőr borítja, néhány órán belül úszni is tudnak. Bár 3 hónapos korukig szopnak, néhány hetesen már szilárd táplálékot is magukhoz vesznek. Előző alomból való testvéreik segédkeznek az élelemgyűjtésben, és jellemzően csak a rá következő évi utódok születésekor hagyják el a családi közösséget.

A vörös hódmókusok – ismereteink szerint – nem kedvelik ennyire a társas életmódot. Bár kotorékaik egymás közvetlen közelében vannak, valószínűleg inkább a kedvező körülmények miatt helyezik el így őket, semmint csoportosulási ösztönből hajtva. Vemhességi idejük a téli párzás után körülbelül 30 nap. Egy alomban 2-4 vak, csupasz, magatehetetlen kölyök jön világra. A kicsinyek körülbelül 2 hónapig szopnak, majd ősz elejéig maradnak a kotorékban, azután a hódmama elmarja őket magától.

Szabadon engedtek egy mentett hódot Kismarosnál  2018. november

(MTI Fotó: Kovács Attila)

Drága szőrmés kártevők

Az észak-amerikai és európai hód prémjéért régóta becses vadászzsákmány. Olyannyira, hogy nagyrészt a hódvadászat serkentette az Egyesült Államok északi tájainak és Kanadának a felfedezését, birtokba vételét. A XIX. század elején a mértéktelen irtás következményében az észak-amerikai hódállomány elterjedési területe déli felén erősen megritkult.

Az európai hód egykori életterének legnagyobb részén már kihalt, vadon másutt is alig-alig található meg. A nemzeti parkokban és természetvédelmi területeken viszont örvendetesen szaporodik.

A vörös hódmókust a telepített fenyőerdőkben okozott károk miatt mindig is dúvadnak tekintették.

Sajnos sokszor jelentős kárt is okozhatnak:

Szabadon engedtek egy mentett hódot Kismarosnál

Szabadon engedett mentett hód úszik Kismaros mellett a Dunában 2018. november 21-én. A fiatal állatot három és fél héttel ezelőtt találták legyengült állapotban, majd a Fővárosi Állat- és Növénykert természetvédelmi mentőhelyén infúziót, vitaminokat, antibiotikumot és K-vitamint kapott.

Vissza a természetbe

MTI/Kovács Attila

Forrás: A tudás fája