3 éve próbálom szelídíteni a papagájom, de még mindig fél tőlem.

Üdv!

Nem rég tettem fel egy kérdést.

http://www.haziallat.hu/dr-haziallat/madar/nimfapapagaj-trukkoktanitasa-jutalomfalattal/13408/ és további kérdésem lenne, hogy mivel 3 éve próbálom megszelídíteni, de még mai napig fél tőlem, mit kéne tennem? Próbálok vele minél többet foglalkozni, amennyit csak tudok, amikor fütyülök neki vissza is fütyül. De amikor kiengedem, hogy kéne magamhoz szoktatnom?

Kedves Kisfejes !

Higgye el, borzasztóan sajnálom, de nem sok jóval tudom biztatni: attól tartok, háromévnyi együttlét után alapvetően már nem fog változni a madárkája Önhöz való viszonya. Ha ő egy tartózkodó, félénk, esetleg barátságtalan példány, akkor ez valószínűleg így is marad. Távolról sem biztos, hogy saját magában kell keresnie a hibát: nagyon is elképzelhető, hogy a tenyésztőtől vagy az előző gazdájától már úgy hozta el, hogy a madárka idegenkedett a szárnyatlanoktól.

Magam ugyan sose tartottam nimfát, de van két kedves ismerősöm a madárkáim blogján keresztül, akik épp ilyen madarakat nevelgetnek. Az egyik helyen mindkét nimfa fiúcska nehéz sorsú, rossz körülmények közül kimentett kis áldozat: hiába élnek most már hosszú ideje szerető családban, bizony, nem képesek elhinni, hogy az embertől nem kell feltétlenül félni. Sose lesz belőlük kézhez szokott, szelíd madárka.

A másik hely még ennél is érdekesebb: ott az egyedül tartott, imádott nimfa leányzó lett kiházasítva tavaly júniusban, hogy ne rakja hiába, üresen a tojásokat, ha már mindenképpen rajta van a tojhatnék. Gyönyörű szép, komoly, fegyelmezett vőlegényt kapott, akivel szerencsésen létre is jött a frigy, január végén megszületett az első fészekalj öt bűbájos csemetéje.

Samuka (az apamadár) hiába látja, hogy imádott asszonykája még a fészkelés idején is (!!!) rendszeresen kérte a simogatást, kényeztetést Emberanyutól; azt is hiába látja, hogy összes gyermeke a szárnyatlanok hátán, vállán, fején sétál és boldogan tűri a simogatást: kicsit féltékenyen, de tisztes távolságból szemléli az emberrel való enyelgést, és ő maga rá nem repülne senki vállára, világ kincséért sem. Pedig előző életében sem bántották (tenyészmadár volt Ő Urasága), csak éppen nem is kényeztették, nincs szokva az emberi érintéshez. Változtatni a tartózkodó viselkedésén feltehetően nem fog, pedig Neje Őnagysága és öt darab gyermeke imádja a szárnyatlan gazdikat.

Ezért gondolom, Kedves Kisfejes, hogy az Ön madara is megmarad a maga távolságtartó, félénk stílusában, és bizonyos határon túl soha nem fog Önnel barátkozni. Ettől még szeretheti – de tiszteletben kell tartania a madárka álláspontját, hisz mást nem is tehet. Sok-sok türelemmel, szeretettel, kényeztetéssel talán magához édesgetheti valamennyire, de hízelgős-bújós madárka őbelőle már sose lesz. Az emberhez szoktatást sokkal korábban kellett volna elkezdeni.

Ezek a dolgok alighanem eldőlnek mindjárt a madárélet kezdetén: ha jó helyre születik a madárka, és újszülött korától ahhoz szokik, hogy az ember jó barát, nem kell félni tőle, akkor kezes lesz és barátságos – viszont minél később kerül szerető családba, annál kevésbé fog barátkozni a gazdival.

Az én madárkáim se bújósak, pedig viszonylag fiatalon (egy- illetve kéthónaposan) kerültek hozzám. Addigra már mást tanultak az emberről, nem azt, amit én szerettem volna nekik bizonyítani. Viszont az ő fiacskáik mind nagyon barátságos, hízelgős, kézbe vehető madárkák lettek, mert pici koruktól fogva azt látták, hogy a nagy ronda szárnyatlantól nem kell félni, hisz tőle jön minden jó (a begytejen kívül).

Nem gondolom, hogy egy felnőtt madárka bizalmatlan viszonyulásán lényegesen változtatni lehetne. De azért azt javaslom, ne adja fel: próbálkozzon kezdetnek a fürtös kölessel, annak általában nem tudnak ellenállni a szárnyasok. Ha megtűri a madara az Ön kezét a kalitkában, akkor naponta egyszer-kétszer nyújtsa be neki, egy szép kövér kölesfürttel. Ha így nem működik a dolog, akkor a kalitka rácsán keresztül próbálkozzon először. Ne szegje kedvét, ha az első néhány alkalommal nem sikerül magához csábítania, kínálgassa kitartóan, de nem erőszakosan! Ha van a madárkának kedvenc helye kalitkán kívül, ahol szívesen ücsörög (és Ön el is éri), akkor ott is meg lehet próbálni a kölessel való kínálást. De valószínűbb, hogy kezdetben csak kalitkán belül lesz erre módja, mert a madárka ott érzi magát biztonságban.

Nagyon fontos, hogy mindig kommentálja szöveggel is mindazt, ami éppen történik. Nyugodt hangon, kedveskedve, mintha egy kisbabához beszélne. Mindegy, hogy mit mond, csak tartsa szóval a madarát! „Jaj, de jó dolga van ennek a kismadárnak! Micsoda finom kölest hozott neki a gazdi! És milyen bátor ez a madárka! Szemezgeti szépen a kölest, mert tudja, hogy a gazdi kezétől nem kell félni. Jaj, de ügyes kismadár!” – és így tovább, a végtelenségig. Az a lényeg, hogy beszéljen hozzá: magyarázza, hogy éppen mi történik, és dicsérje ezerrel, amiért csak lehet. Ne higgye, hogy nem érti: nagyon is tudni fogja, hogy őróla van szó, és örülni fog a magasztalásnak.

Előző levelében azt írta, hogy megijed a madara, amikor a kezén ül (ez már nagy eredmény!), és Ön a másik kezéből próbál kínálni neki valamit. Hát ne a másik kezéből etesse! Abban a kezében legyen a kölesfürt, amire ráül a madár! Arra pedig nagyon ügyeljen, hogy a madárka közelében SOHA nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni – mint ahogy felkiáltani, vagy egyéb váratlan zajt okozni sem. A csípéseit is csöndben kell tűrni – megmagyarázva persze, hogy ez csúnya dolog, ilyet nem szabad csinálni, mert fáj a gazdinak. (Közben pedig elgondolkodni azon, hogy vajon mi nem tetszett éppen a madarának.)

Ha gondolja, jelentkezzen kommenttel a madárkáim blogjában (be van linkelve fönt, a nevem mellett), és a blogon keresztül vegye fel a kapcsolatot az elvadult, megmentett nimfák tulajdonosával. Biztos szívesen megosztja Önnel a tapasztalatait. Sőt kérnie sem kell: ő is blogo(ka)t vezet a madárkáiról, a linkjeit megtalálja nálam. Láthatja bennük a mindennapi, fáradhatatlan küszködést a madárkák kegyeiért…

Madárkájával együtt, üdvözlöm szeretettel: Bukuli Ágnes