Macskanyelv

Macskanyelv
A nyitott ajtó előtt beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról.

Neki persze nem tetszik az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam volna.
─ Na tessék, nyitva az ajtó, mehetsz ─ mondom neki két elharapott ásítás között.
Durci felnéz rám, hogy ne sürgessem, nem bolond ő, hogy csak úgy vaktában nekivágjon az éjszakának. Azt mondja, „nyaff”. Aztán kidugja az orrát a folyosóra, szimatol, mint egy vadászkutya, majd visszafordul, és szemrehányóan rámmordul, hogy „nyaff-nyaff”. Megfordul, és elvonul az ágy alá bevonszolt piros nejlonzacskóra. Mert neki a piros a kedvenc színe.
─ Kutya? ─ kérdezem tőle hitetlenkedve. ─ Meg vagy te buggyanva, kedves kis Durcikám! Honnan kerülne ide kutya ebben az éjszakai órában? ─ S hogy nagyobb súlyt adjak a szavaimnak, ki is lépek a folyosóra, hogy megmutassam neki, nincs ott semmiféle kutya. És mit látok?  A szomszéd éppen lefelé botorkál a lépcsőn a kutyájával. Alig tudja visszatartani a pórázon, úgy megindult a hajnali szürkületben.
─ Én nem tudom, mi ütött ebbe a jószágba ─ szól föl a lépcső aljáról ─ , muszáj elvinni sétálni.
─ Jó, igazad volt, egyszer én is tévedhetek… ─ mondom Durcinak, és megsimogatom a fejét. Aztán békülékenyen a takaróra paskolok. ─ Egy kicsit idejöhetsz a hasamra. ─ Ő meg elkezd dorombolni, jól megdagasztja a paplant, és kényelmesen elnyúlik a pocakomon.
Kis idő múltán mégis csak rászánja magát, hogy kivonuljon, mert szólítja a természet. Én meg alhatok tovább. Mindaddig szu-nyókálhatok, míg meg nem hallom a halk, de sürgető hívását, hogy ugyan engedném már be, mert rég elvégezte a dolgát. Érdekes, hogy ezt a hívást senki nem halja meg, csak én. Olyan ez, mint amikor az anya a harmadik szobában, zárt ajtók mögött is meghallja gyermeke hívó szavát.
Természetesen rögtön ugrom a papucsomba, és beengedem. Köszönetképpen nyaffant egy barátságosat, körbedorombolja a lá-bamat, még a zászlóként lengedező farkával is megsimogat, aztán elvonul a konyhába enni, mert ebben az éjszakai futkározásban úgy meg tud éhezni az ember (illetve a macska), hogy no…
Tudom, most sokan azt mondják, meséljem be a jó édes ke-resztanyámnak, hogy én ilyetén módon beszélgetek a macskámmal. Lehet, hogy általában igazuk is van, de ők még soha nem éltek együtt kilenc évig egy kiváló szellemi képességekkel megáldott ci-cával, akit Durcinak hívnak. Mert mi valóban szoktunk beszél-getni, és egészen jól megértjük egymás nyelvét. Például ilyenkor hajnalban, ha ki akar kéredzkedni. Fölugrik az ágyamra, elkezd dorombolni, és az orrát odadugja az enyémhez. Ez azt jelenti, hogy legyek szíves és nyissam ki az ajtót. Ha netán kutyát észlel a folyosón, kettőt nyaffant. Ha úgy gondolja, hogy hideg van odakint, akkor csak egyet, és bocsánatkérően körbedorombolja a lábamat. Még köszönni is tud. Minden reggel, meg akkor is, ha hazaérkezünk valahonnan, kecsesen billegve elénk járul, a két első lábát kinyújtva pukedlizik, és azt mondja, hogy”nyaff”. Aztán még a hasát is megmutatja örömében. Bezzeg, ha haragszik, mert túl sokáig hagytuk magára, farka fölvágva elvonul előttünk, és órákon át elő se jön a rejtekhelyéről, akárhogy csalogatjuk is.

macskanyelv

A kert szó értelmét már néhány hónapos korában megértette. Elég volt, ha elrikkantottam magam, hogy „gyere, Durci pajtás, megyünk a kertbe”, ő máris ott termett az ajtó előtt, és elsőként vonult ki rajta. Aztán jött az ebéd. Ott ült az ölemben füle-farka eleresztve, és szóltam neki csak úgy félvállról: „eredj, anyád ad neked enni!” Fölnézett rám, bólintott, és kisétált a feleségemhez a konyhába. A nejem természetesen teli tányérral várta.
Eleinte a kertben is volt tálkája, nehogy a nagy pillangókergetés, ugrándozás közben éhen vesszen szegény pára. Igen ám, csakhogy a kóbormacskák is felfigyeltek erre, és elkezdték lopkodni Durci elemózsiáját. Hagytuk, hadd legyen nekik is ünnepük. Csakhogy a végén már annyira elszemtelenedtek, hogy elfelejtették ki is itt a vendég, és elkezdték Durcit kergetni a tál mellől. Vadul vicsorogtak, morogtak rá, a karmaikkal fenyegették. Ő meg csak hátrált a túlerő elől, és sírdogálva bújt a lábamhoz. Először nem értettem, mit akar, mitől fél ennyire. Aztán az ölembe vettem, megsimogattam a bundáját, és kifelé mutogattam a kertbe.
─ Ők bántanak téged, a hívatlan vendégek? ─ kérdeztem, és elindultam vele a kerti úton. Megérezte, hogy segíteni akarok neki, s már futott is, mutatta a tisztára nyalt tányérját. A kerítés mellől meg vicsorgott. Fújt rá egy nagy, vörös kandúr.
─ Ne félj, Durci pajtás, nem hagylak ─ mondtam neki, és a kandúr felé dobtam egy göröngyöt. Aztán még egyet. A kandúr becsmérlően pislogott felém, de hamarosan fölmérte az erőviszo-nyokat, és  elsomfordált. Durci felnézett rám, a szemében megvil-lant a harci kedv, és a biztonságos távolságot megtartva, prüszkölve, fújva indult utána. Egészen a kerítés végéig zavarta. Ott megfordult, és farka fölvágva, vidáman lépdelt vissza hozzám.
A tél közeledtével megtelik az ablakpárkány virágcserepekkel. Pontosabban; majdnem megtelik, ugyanis arra ügyelni kell, hogy Durci pajtás elférjen mellettük. A párkánynak ugyanis kettős funkciója van. Alatta helyezkedik el a langy meleget lehelő radiátor, amelyik fölött úgy el lehet nyúlni, mint a térképen a nagy Alföld. Ezt egy macska soha meg nem unja. Ha netán mégis, akkor még mindig ott az ablak, amelyiken keresztül ki lehet nevetni a szomszéd ház udvarán vacogó kutyákat.
Az íróasztalom az ablak alatt van, a radiátor mellett. Rajta a számítógép, meg a képernyője. Ezt a sarkot is ellenőrizni kell min-den nap, hogy helyén van-e minden. Már azt is kiszúrta, hogy ha az egérhez nyúlok, megváltozik a kép. Természetesen ő is megpróbálja. Dühbe gurul, ha nem sikerül. Ógva-mógva ráül az egérre, és kihívóan néz a képembe. Odanyúlok, hogy segítsek, erre mérgesen a kezemre csap. Szerencsére nem kieresztett karmokkal, csak úgy baráti figyelmeztetésként.
─ Jól van ─ mondom engesztelő hangon. ─ Gyere, ülj az ölembe!
Rám néz, szabódik egy kicsit, aztán elindul. Elterpeszkedik az ölemben, és újra szent a béke. Én dolgozhatok, ő dorombol.
Hát mi ez, ha nem a legmodernebb értelemben vett kommuni-káció? Akár azt is mondhatnám, hogy megkötöttük a barátsági és békés egymás mellett élési szerződésünket. Természetesen mindezt ünnepélyes munkareggelivel ünnepeltük meg. Sokáig töprengtünk rajta, mi kerüljön a menübe, ami mindkettőnknek megfelel. Először a tejre gondoltam, de eszembe jutott, hogy én azt nem szeretem. Aludttejként, sajt gyanánt igen, de natúr tejként meg nem iszom, ha a hasamra kenik is. A nejem éppen az asztalra tette a reggelinek valót. Kolbász, medve sajt, paprika, paradicsom, tea. Kis ország, kis szövetség, kis villásreggeli. Majd az üdvözlőbeszédekben nagyot mondunk. Durci kellő méltósággal és a feleségem féltő figyelmességétől kísérve vonult föl az asztalra. Megszagolta a zöldségeket és a fejét ingatta. A kolbásznál elidőzött egy kicsit, de azt hiszem túl fűszeresnek ítélte. A medve sajtnál megállt, rám emelte a tekintetét, és megcsóválta a farkát. Aztán toppantott egyet a jobb első lábával. Olyan kissé kaparó, kissé lóbáló mozdulat volt ez. Rögtön tudtam, hogy ezt választotta. Ő viszont tudta, hogy egy jól nevelt cica, aki hosszú életű akar lenni a családban, nem nyúl az ételhez az asztalon. Vágtam neki a sajtból egy darabkát, a tenyeremre raktam, és ünnepi beszéd gyanánt ekképp szóltam hozzá:
─ Tessék, Durcika, ez a tiéd a kölcsönös barátsági és együtt-működési szerződésünk pecsétjeként.
Rám emelte a szemét, az orromhoz nyomta az övét, majd óva-tos intelligenciával, felmérve a helyzet diplomáciai súlyát, elkezdte falatozni a sajtot.
Azóta reggelenként megismétlődik ez a rítus. Elbeszélgetünk a mindkét felet kölcsönösen érdeklő nemzetközi problémákról, elfalatozgatunk, mint két jó barát. Egyszer fordult elő, hogy majdnem fölrúgtuk ezt a barátsági szerződést. Hogy, hogy nem, talán éppen akkor volt akciós, a feleségem nem natúr medve sajtot hozott a boltból, hanem sonkásat. Durci megszagolta, és kettőt nyaffantott. Ez az ő nyelvén valami olyasmit jelenthetett, hogy kell a kutyának. Azóta mindig van a hűtőszekrényben medve sajt. A feleségem meg szorgalmasan tanulja a macska nyelvet, nehogy máskor is előfordulhasson hasonló malőr.


Szerző:
T. Ágoston László

értékelés