A terepvezetőnek nagyon fontos szerepe van abban, hogyan érezzük magunkat, és milyen élményekkel térünk haza. Az ő feladata meghatározni, hogy egy lovas elég érett-e már ahhoz, hogy kimenjen terepre vagy sem.
Ennek sokkal inkább természetesnek kellene lenni. Ha valaki ugyanis mégsem rendelkezik a megfelelő előképzettséggel, könnyen elronthatja a többiek szórakozását azzal, hogy folyton rá kell figyelni, vele kell foglalkozni, nem is beszélve arról, hogy ha nincs megfelelő kontrollja a lova felett, az a ló sérüléséhez is vezethet. A terepvezetőnek ismernie kell a lovakat és a lovasokat, ügyelnie kell arra, hogy a párosítások megfelelőek legyenek. A vezető egtöbbször elől megy, sem etikai, sem biztonsági szempontból nem szabad megelőzni. Mivel több lovas esetén nehéz odafigyelni minden lóra és lovasra, a sort rendszerint egy tapasztaltabb lovas zárja.
A terepvezető határozza meg az útvonalat, diktálja a jármódot és az iramot.
Mindig a leggyengébbhez kell igazodni. A mérce a legalacsonyabb tudásszintű lovas és a leggyengébb kondíciójú ló. Tartsuk be ezt az elvet, különben könnyen rossz élményekkel vagy akár sérüléssel, balesettel is végződhet a felhőtlennek induló kikapcsolódás. Ha a csapatban kezdők is vannak, a terepvezető kézjelekkel vagy szóban felhívja a lovasok figyelmét a jármód- és iramváltásokra vagy az irányváltoztatásra. Egy összeszokott, nagyon tapasztalt lovasokból álló társaságban ettől és a terepvezető funkciójától el lehet tekinteni, de ilyenkor is célszerű valakit elfogadni „vezéregyéniségnek”. Minden lovas felelősséggel tartozik lova és társai testi épségéért. Természetesen minél rutinosabb valaki, annál nagyobb figyelmet tud környezetére fordítani, de már az első terepen sem bújhatunk ki teljesen a felelősség alól „kezdőségünk” mögé rejtőzve. Lovaglásnál mindig fegyelmezettek és figyelmesek legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem fér bele a jó hangulat egy kellemes napba, de nincs olyan indok, ami megengedné, hogy veszélyeztessük a lovak vagy más lovasok testi épségét.
Ha egy lovas elveszíti lova felett a kontrollt vagy leesik, akkor a többiek kérés, jelzés, figyelmeztetés nélkül álljanak meg. Sérülést követően csak azután szabad folytatni a lovaglást, miután megbizonyosodtunk arról, hogy nincs komoly baja a lovasnak. Ellenkező esetben a sérültet egy társa kísérje vissza az istállóhoz.Meg kell ismerkednünk a tereplovaglás sajátosságaival. Meglepetésként érhet minket az első alkalommal például az is, hogy lovunk figyelme a ménesösztöntől vezérelve – legalábbis részlegesen – megoszlik köztünk, társai és az ingerekben gazdag környezet között. Hajlamosabb például a ló társai után „húzva” lecsapni a fordulókat, ami határozott korrigálást igényel, ha nem akarjuk, hogy térdünk egy fához csapódjon.
Amikor emelkedőn lovaglunk, könnyítsünk ki, és az emelkedő meredekségének megfelelően dőljünk kisséelőre – így csípőnkkel együtt súlypontunk is előre kerül. Saját egyensúlyunk megtartása végett ne a ló szájába kapaszkodjunk, mert ezzel megzavarnánk az ő egyensúlyát. Helyette engedjük mélyre a kezünket (ha szükséges, inkább támasszuk le a ló marjához) és engedjük, hogy a nyakával szabadon egyensúlyozzon. Noha lábizmaink segítségével meg kellene tudnunk tartani a kikönnyített üléspozíciót, előfordulhat, hogy ez eleinte mégsem sikerül. Ilyenkor inkább a sörényt vagy a nyeregkápát hívjuk segítségként a szárak helyett. A mászatás kifejezetten jól edzi a lovat: segít a hátulsó végtagok hordozóerejének kifejlesztésében, fokozza az alálépést, és jó hatással van a lépés tiszta ütemére. Sajnos ugyanez nem mondható el a lejtőn lefelé lovaglásról, pedig ahová egyszer felmentünk, onnan le is kell jönni…
Lejtőn lefelé szintén kikönnyítve lovagoljunk. Ilyenkor a felsőtest nem megy olyan mértékig előre, mint emelkedőn való lovaglásnál, és a csípő is kicsit hátrébb kerül, hogy súlypontunk ne helyeződjön túlzottan előre.
Sokan megkérdezik: vajon miért ez a helyes üléspozíció a lejtőn? Miért nem dőlünk inkább egyszerűen hátra? Lejtőn lefelé haladva a ló úgy tudja megőrizni egyensúlyát, ha az átlagosnál sokkal nagyobb súllyal terheli meg a hátulsó részét, fokozottan igénybe veszi izmait, meghajlítja a csánk és a koncízületeket. Sokkal szabadabban töltik be a hátulsó végtagok egyensúlyozó szerepüket, ha nem terheli őket a lovas súlya. Lejtőn lefelé azonban ajánlott rövidebb szárat fogni, és a ló igényeinek megfelelően nagyobb mértékű támaszkodási lehetőséget biztosítani, majd amint lehetőség nyílik rá, ismét utánaengedni. Ezt a nagyobb támaszkodást ne keverjük össze azzal, hogy húzzuk a száját, vagy hátrarántjuk a lovat. A támaszkodás szerepe azért is nőhet meg, mert vannak olyan lovak, amik nem hajlítják meg kellő mértékben hátulsó végtagjaik ízületeit. Ezért egyensúlyuk előrefelé elbillen, hajlamosabbak megbotlani, ami lejtőn lefelé fokozottan veszélyes.
Meredek emelkedőn és lejtőn még jobban törekedjünk arra, hogy rá merőlegesen haladjunk. A lónak testfelépítésénél fogva alkatához képest magasan van a súlypontja. Ha az állat a lejtőhöz képest oldalirányba kerül, lábai könnyebben kicsúsznak, nagyobb a veszélye az egyensúlyvesztésnek, és az oldalára eshet.
Forrás: www.lovasok.hu
Háziállat Shop
