Miért szeret a macskád?

Lelki társ

Ha egy lakásban több cica él együtt, akkor bizony gyakran szemtanúi lehetünk morgásokkal teli üldözéseknek és puffogással tarkított pofonosztásoknak. De miért, miért nem tudnak békességben, szeretetben meglenni egymás mellett házikedvenceink? Előfordulhat, hogy az ingerszegény környezet hozza ki belőlük a stresszes, agresszív viselkedést? Lehet, hogy ez is a kiváltó okok közé sorolható. De az biztosan nem jutott még eszünkbe, hogy mindez annak köszönhető, hogy a macskák sokkal inkább éreznek minket társuknak, "anyjuknak", mint valódi fajtársukat.

Kihozzuk belőlük azt az érzést, gyerekkori viselkedést, amit anyjuk keltett bennük. Nagyobbak vagyunk náluk, simogató kezünk, olyan mint az anyjuk tisztogató nyelve. Ölbe vesszük, felemeljük, visszük, óvjuk és etetjük a macskát, csak úgy, ahogy azt anyjuk tette. Csoda hát, hogy minket sokkal inkább elfogadnak és szeretnek, mint a házban rohangáló négylábúakat?

A macska korai szocializációja

Vannak azonban olyan cicusok, akikkel bármilyen kedvesek is vagyunk, sosem akarják igazán viszonozni azt, nem szeretnek ölben lenni, nem kérnek a simogatásból, vagyis tartják a két lépés távolságot. Ezt a viselkedést hajlamosak vagyunk magunkra venni és önmagunkban keresni a hibát. Nem kell ezt tennünk, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy nem érzi így jól, kellőképpen komfortosan vagy éppen biztonságban magát cicusunk. Ez a szituáció legtöbbször örökbe fogadott cicusoknál fordul elő, akiknek hányatott sorsuk volt és képtelenek feloldódni a gondoskodó, szerető környezet ellenére sem.

A macskakölykök korai szoktatása ugyanis az egyik legfontosabb dolog a későbbi nyugodt, emberközpontú viselkedés eléréséhez. Persze ez nem jelenti azt, hogy azok a cicák, akik az utcáról kerülnek családi környezetbe örökké gyanakvóak lesznek, csak hosszabb ideig tart elnyerni bizalmukat és magunkhoz szoktatni őket.