Degu a kabátujjban, avagy cselezzük ki az állatorvost!

Ahogy az emberek, úgy az állatok is megbetegszenek - nincs ez másképp a deguknál sem. Sok-sok történetet hallhat az ember a gazdiktól, hogy kedvenceiket kész tortúra bevonszolni az állatorvoshoz. Ez a része az orvoslátogatásnak a könnyebbik fele a deguknál, bár amikor a második alkalommal kellett vinni őkelmét, hosszas kergetőzés után lehetett csak kivenni a biztonságot nyújtó lakból.

Első degum, Fülöp - aki neve ellenére kislány volt - még nem volt egyéves, amikor a szürkehályog kialakult a szemén. Hamar megszokta és ezzel vígan élt 4 és fél éves koráig, bár gyakran kellett csepegtetni a szemébe. A doktornál még nyugodtan tűrte, ám itthon sokszor hiába mentünk utána a csepegtetővel: ahogy Fülöp menekülőre fogta és iszkolni próbált, a szemcsepp a kezemen, vállamon, nyakamban landolt; vagy ha mégis sikerült a szemébe cseppenteni, azonnal kirázta belőle, majd természetesen megsértődött, ahogy az egy igazi degutól elvárható.

Egyik reggel látom, hogy Fülöp szája bedagadt - irány az orvos. Begyulladt az ínye, amit csak altatásban lehetett kitisztítani. Mikor visszamehettem érte, a doktor néni melegítgette és ébresztgette őt, és közben azt mesélte, míg tisztította a fogacskája mellett az ínyét, Fülöp végig diskurált. Igen, Fülöp igazi nagy dumás volt - számomra őkelme volt a DEGU!

Csipit nem látta sokszor orvos, de amikor a farkincáján levált a bőr, rohantam vele a rendelőbe. Ott békésen tűrt mindent, de amikor hazajöttünk, közel két órán át hangosan csipogta el, mi történt vele. Ilyet soha nem tapasztaltam, hogy egy kisrágcsáló elpanaszolja bánatát. Fájdalmas meséje alatt Fülöp sürgött körülötte, csitította testvérét.

Egy hete a hét hónapos Fifinek feldagadt az állánál a szája, én pedig futottam vele, nehogy komolyabb baj legyen. Az amúgy nem túl félénk Fifi elképesztő dolgot művelt: úgy lógott a kezemben, mintha élettelen lenne. Úgy tűnt, megadta magát, ám amikor a doktor meg akarta nézni a száját, már messze nem volt ilyen bátortalan. Fogta magát és beinalt a télikabátom ujjába, ahonnan aztán nem akart előjönni. El lehet képzelni, mekkora derültséget váltott ki! Én is mulattam rajta, de amikor már mindenki arra várt, hogy a szurit beadhassák neki és csak nem bújt elő, sőt egyre beljebb ment, egészen a hátamra - ekkor már a pulcsimban volt -, elmúlt a nevethetnékem.

Mit volt mit tenni, bementem a röntgenbe és nekivetkőztem, hogy degucskámat előbányásszam. Másnap szinte ugyanez történt, ám harmadnap kicseleztem: gumis ujjú kabátban mentem, így Fifi hoppon maradt, bármilyen serényen is próbálkozott, hogy újra elbújjon...