Tyúkanyó barlangi élete

MAMAGÁJ ÉS PAPAGÁJ 

A két kis hullámos gyerkőc, Csipike és Csupika, szerencsésen felnőttek a legutóbbi mesék óta.

2008 tavaszán két fészekaljból összesen nyolc fiókájuk született, akik közül hetet sikeresen föl is neveltek. Az „unokáimat” kénytelen voltam elajándékozni (remek gazdikat találtam mindegyiküknek), ám a történeteik itt maradtak velem: ha belenézek a blogba, szinte látom magam körül a kis gazfickókat.

Ó, ha Ti tudnátok, micsoda izgalmakat kell kiállnia egy aggodalmas, pici kis hullámos anyaszívnek, és mennyi új ismeretet kell feldolgoznia egy ilyen mogyorónyi kis agynak! Szegény Csipi azt se tudja, hol áll a feje – és egyelőre nem is tud mit kezdeni a számára ismeretlen, merőben új helyzettel. Ugyanis Döncikének végképp elege lett a barlangi életmódból, és mindenáron ki akar repülni a fészekből. Csipi meg nem engedi. Emiatt áll a bál, kora reggel óta. 

A liberálisabb elveket valló, amúgy is csupa szív Csupi Papa büszke a fiára (aki holnapután lesz négyhetes), és csalogatná kifelé. Csipi azonban a konzervatív nevelés híve, és úgy tartja, hogy gyereknek sutban a helye, mert ott van biztonságban. Szegény Dönci akárhányszor kimerészkedik az odú ülőbotjának külső részére, drága jó anyukája máris rohan, mint valami cerberus, és visszatessékeli fiacskáját a meleg és biztonságos sötétbe.

Még Csupikát is elzavarja onnan, pedig a Büszke Atya boldogan kezdte etetni Dönci fiát, ugyanúgy, ahogy Csipikét is szokta, az odú kijáratában. Tündéri édesek voltak – de Csipit ez nem hatotta meg.  Szegény, szegény kis Sárga Boszorkányom!!! Micsoda megpróbáltatások elé állítja őt ez a papagájélet! Mennyi mindent kell saját bőrén megtapasztalnia, és mennyi aggódás árán! Nem mondta el neki senki előre, hogy mikor mi várható – így aztán honnan tudná? Én hiába magyarázok szegénynek: néz rám figyelmesen, de hiszi is meg nem is, amit mondok. Annyira sajnálom pici tündérkémet! 

Sosem felejtem el az első fióka megszületését: akkor is hogy meg volt rémülve édes kis angyalkám, amiért összetört a tojás!  Honnan tudhatta volna, hogy ennek így kell lennie, és nem ő a hibás?! Ezt most már megtanulta : a többi fiókától nem ijedt meg, és a legközelebbi fészkelésnél nyilván tudni fogja, hogy mi végre ül a tojásokon. Na de a kirepülés?! Azt megint nem mondta neki senki! Négy hét alatt megtanulta, hogy a pincurkáit etetni és óvni kell – de fogalma sincs, mit kezdjen egy ilyen renitens gyerekkel, aki egyszer csak ki akar mászni a fészekből. Hiszen ha kijön, hogy fog ő vigyázni rá?! Idekint már bármi megtörténhet egy védtelen kis madárkával!  

Most itt tartunk… 

A kedves szülők egymással veszekednek órák óta, nyilvánvalóan a nevelési elveken. Csipi most már az odúcska közelébe sem engedi Csupikát, ő maga pedig ki nem repülne a kalitkából, semmi pénzért! Az én kicsit feddő, de inkább lelkendező és nyugtatgató szövegeimet figyelmesen, ám kissé bizalmatlanul hallgatja : az van a képén, hogy „te könnyen beszélsz, nem a te fiókád”. 

Miközben az utolsó egy-két bekezdést írtam, Csupika valahogy mégiscsak meggyőzte Csipit az engedékenyebb nevelés előnyeiről, és rávette aggódó asszonykáját, hogy adjon nagyobb szabadságot a fiacskáinak. 

Tündéri jelenetek tanúja voltam, ugyanis – immáron teljes egyetértésben – ültek a kedves szülők az odú közelében kétfelől, és most már együttes erővel próbálták kicsalogatni a kalandvágyó Döncikét. Ez nagyjából sikerült is – ám a kivezető botocskáról Döncikének nem volt hova lépnie, így nem mert elindulni semerre. Vettem az adást azonnal, és máris ugrottam, hogy megoldjam az új keletű problémát. 

„Ne félj, Csipi, segítek !” – mondtam az én kis tündéremnek, és ő addig tényleg nem félt, amíg csak egy plusz ágacskát próbáltam beilleszteni befőttes gumival az odú kivezető botja és a legközelebbi nagy ülőbot közé. Csipike azonnal átlátta, hogy miben mesterkedem, és nem is volt ellene semmi kifogása. 

A koncepció azonban nem bizonyult helyesnek : az átvezető botocska (amiről nem készültek fényképek) kissé labilis lett. Csipike félt tőle, bár azonnal használatba vette. Magam is beláttam, hogy hosszú távon ez így semmiképp sem biztonságos, hisz előbb-utóbb elég jelentős terhelésnek lesz kitéve ez a hidacska a két bot között. Kénytelen voltam nagyobb fába vágni a fejszémet – és ez bizony már eléggé megviselte a kalitka összes lakóját, mert muszáj volt levennem az odúcskát ahhoz, hogy meg tudjam valósítani legújabb ötletemet. 

Kerestem a vázákban egy szép hosszú ágat, ami ráadásul pont a megfelelő szögben kanyarodik, ahol kell, meg még a vastagsága is éppen jó az odúcska lukjához – és kicseréltem magát a kivezető rudacskát. Mégpedig olyan hosszúra, hogy a külső vége elérjen a legközelebbi ülőbotig, és rá is simuljon szépen. Nagyon meg vagyok elégedve a művemmel : szerintem össze se lehet hasonlítani a mostani botocskát a régivel – annyival jobb !  Sokkal stabilabban áll, mint az eredeti. Csipike azonban sajnos másképp látja a dolgot, és egyáltalán nincs elragadtatva az újításomtól. Pedig a jó ötleteket értékelni szokta… 

Talán pont az a baj ezzel az új botocskával, hogy TÚL JÓ: nem lifeg ide-oda, mint az eddigi, így a madárkák belülről nem is tudják lejjebb húzni maguknak. Biztosan nehezebb fölmászni rá – bár mintha fényképezés közben láttam volna már Döncikét ücsörögni rajta. Csipike mindenesetre meg van sértve – de hát ez nem meglepő, mert ő mindig is nehezen barátkozott az új holmikkal. Nyilván azt is szoknia kell most, hogy más szögből lehet megközelíteni az odúcska bejáratát, mint eddig. Meg hát az se lehetett mindegy szegénykémnek, hogy megint levettem a helyéről az odút, még ha csak pár percre is. 

Borzasztóan sajnálom, hogy megint kénytelen voltam elefántnak lenni a porcelánboltban, és bele kellett rondítanom a tündéri kis családi idillbe, amikor Döncikét próbálták kicsalogatni – de nem volt mit tenni : ezt a délelőttöt föl kellett áldoznom az elkövetkező napok biztonsága érdekében.  Döncike meg már jön is megint kifelé ! Egyem meg a pici szívét!!! Talán majd ő jobban értékeli az újításomat, mint a jó édes anyukája… 

Csipike és Csupika további történetei: Babagáj-blog