Etológia: a cica dorombol, nyávog - videóval

„A macskák nyilván beszélgetnek és vitatkoznak egymással” – írta Montaigne. A XVI. Századi francia humanista írónak valószínűleg igaza van, hiszen ezek a doromboló szépségek igen kifejezőképes állatok.

Igaz, sokáig még a zoológusok is azt mondtál róluk, hogy zárkózott, magányos lények, de azóta kiderült, hogy – bár valóban eléggé „maguknak valók”- korántsem antiszociális teremtmények, csupán független természetű állatok.

Ma már azt is tudjuk, hogy egymás közötti kapcsolataikat kifejező mozdulatok, testtartások farkjelzések és hangadások sora kíséri, szabályozza. Mimikájuk és különböző pózaik értelmét nagyjából sikerült megfejteni, de „nyelvüket” még alig ismerjük, holott számos „szavuk” van, sőt egyes kutatók szerint különböző macskanyelvjárásokról is beszélhetünk. Az indiai cibetmacska, az ázsiai dzsungelmacska, az afrikai vörös macska és a szevrál összezárva például nyilván négy nyelvet kénytelen megtanulni, vagy legalábbis a partnerekéhez kell igazítania a saját szótárát.

A „macskabeszéd” alaphangjai a dorombolás, a miákolás és a nyávogás. Ezek közül a legismertebb és a legérdekesebb a dorombolás, amely először az anyával kapcsolatban jelentkezik. A vadmacska kölyke például kizárólag az anyjának dorombol. Később ez a hangjelzés a gyöngeség és a függőség, az alárendeltség elismerését jelenti.

A házimacska, mint tudjuk, bárkinek és bármikor dorombol, vagyis ennek a kifejezésmódnak a sajátos volta a háziasítással megváltozott. Ha tudomásul vesszük, hogy a kölyökmacska azért dorombol, hogy magára vonja a figyelmet és szorosabbra fűzze a kapcsolatát az anyjával, akkor ezt a viselkedést – mármint a bármikor való dorombolást – természetesnek kell fogadnunk, hiszen a házimacska egész életében „kölyök” marad, mindvégig függőségben él. A fiatalkori jellegzetességek megőrzésével (például a dorombolással) „fizet” a lakásért, a táplálékért és a védelemért.