Hápi kacsa a baromfiudvarban

A házikacsa az északi féltekén általánosan elterjedt vadkacsa, más néven tőkés réce (Anas platyrhynchos) mintegy 5000 éve háziasított változata. Domesztikációja már a rómaiaknál, de egyes források szerint még régebben, az Ógörögöknél és Kínai kultúrában megkezdődött.

Tőkés réce háziasított változata a házi kacsa

Őse, melyet hazánkban dunai récének, öregrécének is neveznek, az összes vadon élő kacsafajta közül a legnagyobb testű. A házikacsát a Kárpát-medencében kialakult őshonos fajtának tekintjük. Leginkább a mocsaras, vízparton fekvő vidékek legfontosabb baromfijaként tenyésztették, többnyire fehér színben. De ott, ahol a vadon élő kacsákkal is könnyen kereszteződhet, vadkacsaszínű példányokat is találhatunk. Ritkán előfordulnak barna, szürke és fekete példányok is.

A hím kacsát gácsérnak, a nőstényt tojónak nevezzük.

A kacsa feje hosszúkás, koponyája lapos. Törzse vízszintes, oldalról téglalap alakú teste arányos. Testsúlya alapján a kisebb testű madarakhoz soroljuk. Szárnyai és lábai rövidek, a fehér tollú kacsa csőre sárga, míg a vad, tarka változaté szürkés-zöldes.

Szapora és olcsón tenyészthető haszonállat

Igénytelen, fürge és ellenálló, takarmánykeresési ösztöne erős, szapora, olcsón tenyészthető haszonállat. Tolláért, tojásaiért és húsáért tartják. A házikacsa jól hizlalható,  lédús és porhanyós, finom rostú húsa különösen ízletes. A kacsa finom, puha fosztott tollával párnát töltenek; mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojása, melyeknek szárazanyagtartalma jócskán nagyobb, mint a tyúktojásé, a paratífusz fertőzés veszélye miatt csak jól megfőzve fogyasztható!