Két galamb a párkányon

Évek óta él a közelünkben egy gerlepár. Télen-nyáron búza várja őket az ablakpárkányon, nem csoda, hogy ragaszkodnak hozzánk és a helyhez.

Fiókák sorát nevelték fel szemünk előtt, láthattuk első szárnypróbálgatásaikat, a szemben lévő fán félénk repdesésüket, éhes követelésüket, hogy szüleik etessék őket és "felnőtté válásukat", mikor a szülők gyakran erős csőrükkel fejüket ütlegelve zavarják el őket, hadd éljék saját életüket. Egy évben több fészekalja fiókát felnevelnek, bár ez a fészekalja maximum kettőt jelent, de olyan gyors egymásutánban, hogy láttunk olyat is, amikor a már kirepült, de visszatért gyerek melengette testvére tojását, amit a szülők úgy háláltak meg, hogy a pici kikelte után a nagyot rögtön elzavarták.

Az éves menetrend szerint márciusban a fákon, párkányon való hosszas puszilkózás és szerelmeskedés után kis gallyacskákkal megjelentek gerléim. Először a kisszoba párkányán próbálkoztak, a mama leült a sarokba, párja csőrével átadta a gallyacskát, a mama elhelyezte azt maga körül. Ez ment napokon keresztül, de szeles volt az idő, s madaraim Kőműves Kelemenként viselkedtek, amit nappal raktak, azt másnapra elfújta a szél. Közeledett április és elseje, a tojásrakás ideje. Segítenem kellett rajtuk. A konyhaablakban régi virágtartó rács teszi biztonságosabbá a helyet. Kiraktam hát két tavalyi cserepes muskátlit, a sarokban lévőt kissé lepusztítva, így kényelmesebbé téve.

A gerlemama megköszönte a segítséget, másnapra, mire hazaértem, egy tojás, harmadnapra még egy díszítette a fészket és állandó lakója lett a párkányomnak a mama. Kíváncsian les be az ablakon a soros tojásmelegítő, mert időnként a mama rekedtes hívó hangjára megjelenik párja is, aki kis időre, de átveszi a türelmet igénylő feladatot.

Közben, mióta ezeket a sorokat írtam, eltelt egy kis idő. A képeken nyomon követhető az azóta már kirepült fiókák fejlődése. Néha visszajárnak még eszegetni, de a mama már újabb fészket rakott párjával a kisszobám párkányára, egy muskátli közepére. A picik már itt is kikeltek, testvérkéik vissza-visszajárnak, teljesen tönkretéve egy-egy cserép muskátlimat, de nincs szívem elkergetni őket. Ők a "lelki rokonaim". Meghallgatják, ha beszélek nekik, nem vesznek össze velem, pedig nem egy nyelven beszélünk és nyilván más a véleményünk is a világról, a gyereknevelésről, de nem szólnak rám érte. Vagyis szeretnek. Legalábbis remélem.