SOPRONI HÉTVÉGE AZ EBBEL

Nyolc hónapos magyar vizslám, Emma imádta a környéken a többórás, csendes erdei sétákat, a fenyveseket, tölgyeseket, gesztenyéseket, valamint a szebbnél szebb futópályákat és az izgalmasabbnál izgalmasabb illatokkal teli felfedeznivalókat. Az utolsó nap csodálatos napsütésében egy kétéves német vizslával, Nanával is sikerült barátságot kötnie az erdőben.

Csodálatos öröm volt továbbá látni, hogy a három napos vidéki kirándulás adta megannyi újdonság, inger hatására kiskutyám mennyi mindent megtanult az emberek világáról: pl. hogy nem érdemes félni a nagy, fekete, gurulós bőröndöktől; hogy hogyan kell beszaladni a liftbe, majd kiszaladni egy lendülettel; illetve hogy hogyan kell okosan használni a fotocellás ajtót.
Szállodai szobánkra sem panaszkodhattunk: nemcsak felszereltsége volt megfelelő, de kényelmesen el is fértünk benne mindannyian. Igaz, a padlón heverő kutyajátékoknak, rágócsontoknak és kistakaróknak köszönhetően inkább hasonlítottunk egy kisgyerekes család zűrös nappalijához...

A soproni hétvége során az első döbbenet akkor ért, amikor a magát kutyás hotelnek valló szálloda Borostyán éttermének bejáratánál a hatalmas üvegmatricán - közvetlenül az I. osztályú jelzés mellett! - egy keresztbe áthúzott kutya szomorkodott. Mivel abban a naiv tudatban érkeztünk Sopronba, hogy kutyás hétvégét nyertünk, e figyelmeztetés mellett különösebb aggodalom nélkül próbáltunk meg elhaladni vacsoránk irányába első este. Próbálkozásunk csúfos kudarcot vallott... Az étterem bejáratában a komplett személyzet egy pillanat alatt felsorakozott, afféle élő pincérfal állta el utunkat: kutya ide be nem teheti a lábát!

Kaptunk viszont külön asztalt a folyosón kint, mint afféle közellenség, igazi elkülönített egység: kedvünkre hordhattuk a kaját a svédasztalról ki a folyosóra. Vagy hússzor bólogattunk kedvesen arra a hivatalos magyarázatra, hogy értsük meg, kizárólag a vendégek miatt nem mehet be a kutya... S míg odabent a hatalmas teremben a tetőfokára hágott a menzahangulat (kötelező evőeszközcsörgéssel, széktologatással, szaladgálással, lökdösődéssel, gyerekneveléssel), mi odakint VIP vendégekként kezdtük érezni magunkat. Az asztalunknál közel egy óra alatt mindenki megfordult, aki úgy érezte, egy 8 hónapos magyar vizsla nem emberi kezeket vacsorázik. Jöttek a pincérek, a szállodavendégek, a szerelmespárok, a gyerekek, az állatbarátok és mind-mind elmesélték saját kutyás történetüket, biztosítván minket arról, hogy ők személy szerint szeretik a kutyákat, hiszen nekik is van otthon egy vagy kettő.

Mivel számomra egyértelmű álláspont, hogy kutyámat semmilyen körülmények között nem hagyom magára egy hotelszobában még az étkezések idejére sem, speciális helyzetünk a szállodában stagnálódott.
Mindezek ellenére Emma a három nap alatt a hall padlószőnyegén ülve vagy épp elheverve a szálloda kedvence lett és tányérszámra hordták ki neki a finom falatokat az emberek.

A nemzetközi konyhával büszkélkedő étteremben édesvízi és tengeri halakat, csigát, kagylót, békát és rákkülönlegességeket is ehettünk volna, ha elég bátrak vagyunk - mi azonban a hagyományos ízeknél maradtunk. A széles magyar borválasztékból is csupán a forralt borig jutottunk...

Csendben, békében, képeskönyvbe illő idillben telt a vacsoránk, miközben Emma szabadon felfedezhette az étterem helységeit, zegzugait, titkait. Ezzel senkinek semmilyen problémája nem volt. A túrógombóc - melyből természetesen az ebnek is rendeltünk egy szép adagot - mindannyiunknak nagyon ízlett és még a pénztárcánk is nagyságrendekkel jobban járt az előző esti hotelbeli vacsorához képest.

Mindent összevetve pozitív élményekkel hagytuk el az ország nyugati kapuját vasárnap délután - beírva Emma naplójába, hogy élete első évében Sopronban, hazánk egyik legszebb, legkellemesebb üdülőhelyén is járt. Sőt, étteremben vacsorázott!